Daniel Patrick Welch - click to return to home page


    English versions 
Arabic versions - Saudi Arabia Catalan versions Croatian versions Czech versions Danish versions Nederlandse versies Finnish versions Versions Françaises Galician versions German versions Greek versions Indonesian articles Le versioni Italiane Japanese versions Urdu versions - Pakistan Polish versions Portuguese articles Romanian versions Russian versions Serbian articles Las versiones Espańolas Ukrainian versions Turkish versions

 

 

 

Hát nem különleges nő?
Patricia Jennings-Welch: Egy csodás asszony, egy csodás hagyaték

Dicsérő beszéd, amint az el volt készítve a Szent Tamár Apostol Temploma, Peabody, Massachusetts számára, Március 5-én, 2009-ben
írta Daniel Patrick Welch

(3/09)

Patricia Jennings-Welch. Hűha! Micsoda egy nő! Amikor legelőszőr megtanultam a Sojourner Truth híres beszédét, csakis az anyámra tudtam gondolni. “ Ott az az ember azt állítja, hogy a nőket fel kell segíteni a kocsikra és átsegíteni árkokon és mindenütt a legjobb helyet kell nekik adni! Engem senki se segít kocsikra fel vagy át a pocsolyákon, és senki se ad semmi “legjobb helyet”. S hát nemde nő vagyok? Nézz csak rám! Nézd csak a karomat! Szántottam, ültettem és csűrökbe gyűjtöttem és egy férfi se volt jobb nálam. És nemde nő vagyok? Tudnék én annyit dolgozni és annyit enni mint bármelyik férfi – már ha hozzájuttam – és a korbácsot is tűrtem. És nemde nő vagyok? Tizenhárom gyermeket szültem, és nagy részüket rabszolgának adtam el, és amint az anyai szenvedéssel felkiáltottam, egyedül Jézus hallott meg! S nemde nő vagyok?”  

Mindent amit tiszteletről és méltóságról tanultam, törekvésről, és arról, hogy nem szabad engedni, hogy mások lelombozzanak, mind ettől a csodálatosan komplex, erős és meghökkentően elszánt asszonytól, akitől ma búcsúzunk. Ettől az asszonytól, akitől megtanultam egyenlőként tisztelni az erőt és az együttérzést – röviden az az asszony, aki megtanított férfinek lenni.  Ettől az asszonytól aki annyi mindenkinek annyi mindent tanított, és akinek a példájából megtanultam, hogy semmi se megalázó – hogy az illemhely kitisztítása ugyanolyan mint megtanulni írni és olvasni vagy idegen nyelveket, meg hogy az élet kínlódások nélkül az egy érték nélküli élet – valamint azt is, hogy csak önmagadért kínlódni, mások felemelése nélkül ugyanannyira értéktelen, mint amennyire erkölcsileg elítélendő.

Meg voltam áldva azzal az igazán különleges kapcsolattal, amit ezzel az asszonnyal folytattam: édesanyám, barátom, megbízottam, mentorom. De annyira annyi életet megérintett már, és annyira kedvteléssel töltötte el a gyerekekkel eltöltött élete és az utazások San Antonioba és Austinba egészen a legutolsó úszásig, miséig, labdajátékig, születésnapi buliig és ünnepélyig amire el tudott menni, és ameddig csak bírt ott maradni. És jóval a szűk családi körén kívül, az emberek úgy érezték, hogy övéké egy darab belőle. Lehetett ő mindez számomra, de Mima valamiféleképp állami tulajdon volt. A sok kívánság közül egyik bizonyította ezt a tulajdonságot – a mérhetetlen tudása, és tudás éhsége és szomja, valamint az ő hihetetlen tanítói készsége. Ez az egy tulajdonság amit legelőszőr Volker, német barátom, osztott meg, az volt, hogy mindenkivel azt éreztette, hogy az édesanyja: „Ő volt a legcsodásabb anya, amit ember csak kívánhat. Mint tudod, nagyon szerettem, hogy úgy viselkedett velem mintha én is egy lennék a gyerekei közül, és pont ezért: mindenki szerette volna ezt az asszonyt – anyaként, iskolaalapítóként – mint egy Mensch. Bár nagyon szomorú hogy nincs már többé, inkább fog tovább élni, mint sok életben lévő ember – az emlékeinkben.”

S ezért hagytuk a virágos lepedőt üresen: azokat a magokat jelképezi, amiket elültetett, a virágokat amik kisarjadtak, minden embert akik élete és álmai el lettek indítva, továbblökve, tuszkolva, gyümölcshozóvá téve, megmentve vagy csak meggazdagítva azáltal, hogy ismerték ezt az asszonyt.

Ezekben a sorokban képtelen voltam nem megemlíteni a feleségem, Julia-t, aki most társam a gyász mélységeiben, ugyanúgy, ahogy társam minden másban. Évekig mellettem volt, segített gondozni édesanyámat, aki, mint sokan tudjátok, nem örvendhetett jó egészségnek. Attól kezdve, hogy segített édesanyámnak megfürdeni és átöltözni a házasságunk napján, egészen ennek a csodás asszonynak az életének utolsó pillanatáig, Julia szerelme és támogatása részemre, édesanyám részére, közös álmaink részére – mi a kínai horoszkóp három Sárkánya, avagy a PD&J csapat, ahogy mondta ő a halálos ágyán, az egymás iránt érzett szeretetünk kézzelfoghatónak és nélkülözhetetlennek érződött

S bár néha talán nagyon követelőző volt, emlékeznünk kell arra is szeretetéből követelte tőlünk a lehető legjobbat. Egy versszak az előbb énekelt énekből különlegesen idevágó – Ott születtem lenn a völgyben/hol a nap nem sütött már/De felmászok a hegyekbe/s enyém lesz a magasság!

És persze mindenkitől ezt követelte – akár ismerte, akár nem. Ez a lehető legjobb tulajdonsága egy tanítónak... s talán egy anyának is. És néha elég paradox módon azzal volt a legkeményebb akik azt mondták, hogy nem képesek rá – és főleg azokkal akiknek mások mondták, hogy nem képesek rá. Tudják, annak a rejtélyes embernek ami Pat Welch volt, aki mindig a holdra lőtt (mert néha el is találta), volt egy nagyon pragmatikus oldala is: nem azt mondta, hogy az önsajnálat erkölcstelen – csak túlzottan az útjába állt. Az elmúlt hetekben hány meg hány ember jött el hozzánk történetekkel, mint az anya aki azt mondta nekem s Juliának „amikor a fiamat el akartam vinni iskolába azt mondtam anyudnak 'De nincs ahogy felvegyem őt' s erre ő 'Csak vidd iskolába; majd rájövünk, hogy hogy fog összejönni.'” Enyém lesz a magasság! De soha többé úgy hogy a körülötted lévőket ne támogasd.

Az egyik unokatestvérem rengeteg ihletet kapott Pat Nénikétől.  Volt neki egy lenyűgöző optimizmusa és nem volt semmi se annyira nehéz, hogy ne tudja egy kis gondolkodás után megoldani. És talán képes volt meggyőzni az embereket arról, hogy hogy olyan dolgokat tegyenek meg amit amúgy meg se próbáltak. Sőt, ez az elismertség, hogy saját akaratából minden akadályt átvészelt és legyőzött egy érdekes kettősséghez vezetett a távozásával kapcsolatban. Véletlenségből rossz dátumot írtam amikor a gyászjelentő piszkozatát elküldtem. A javítást egyszerűen „elgépelés” cím alatt küldtem el. Az unokatestvére azonnal írt nekem ahol azt mondta, hogy reméli, hogy az egész csak nagy elgépelés. „Pastsy azt mondta hogy mindez csak elgépelés volt és hogy nem megy sehova!”

Egy pár héttel halála előtt hozzám fordult és azt mondta: „ édesem, azt szeretném ha kómába tennél engem. S majd öt-tíz év múlva felébresztenének, amikor mindenre ami gyötör engem már gyógyírt találtak.” Egy másik barátunk azt kérdezte, hogy ellépik az üzletbe, és hogy hozzon-e neki valamit. „Nem kell, hacsak nem hozol nekem új tüdőt” mondta vigyorogva, és azok a kék szemei is csillogtak, ami arra engedett következtetni, hogy biztos viccel...persze, viccel...ugye? Igazából sose lehetett tudni

Volt egy kedvenc verse az édesapjától, az én nagyapámtól, amit neki írt. Együtt olvastuk fel az utolsó heteiben, és úgy tűnt, hogy megnyugtatja.

Patsy

Ma, kicsiny gyerekem, fehérbe öltöztél
Mert Isten lelkét magadon mutatod
Hogy ővele minden jó felé menjél
Az ösvényen melyet Krisztus taposott

Elméd tiszta, lépésed erős vagyon
Álmaid teljessége kellemes remény
S hogy lépéseidhez erőt adjon
Az élet útján és hogy bírjad terhét.

Egy igaz katona Isten nyájában
A harcod most már egy a léttel
És besoroznak a mennyországban
Ha a Föld küzdelmén túl mentél.

Egy másik verset is írt, kétségtelenül magára és az édesanyjára gondolva. Mostanában gyakran gondoltam rá úgy, mint az édesanyámmal való kapcsolat leírására. Amikor az egyik utolsó utunkon voltunk, és erőlködött, hogy minden új dolgot lásson: az Y-t, az újjáépített Danversport-ot és végül a temetőt, így utólag azt hiszem arra akalt utalni, hogy tudja.

Hit

Egy cinikus megvetné őt, amint keresztjével térdel
És az ujjakat, amik fogják a rózsafüzért
De már belefáradt az élet ösztökélő útjaiba
És csak annyit tud, hogy elérte az öregség.

Belefáradt az életbe és fél a haláltól
És az ő reménye a rózsafüzér kezeiben
Hogy valami van még az élet végső leheletén túl
Ami számunkra láthatatlan és .érthetetlen.

És a cinikus megvetné őt amint megcsókolja a keresztet
És térdepel a fejét a föld felé hajtva
Megbékült Istenével, amíg fia elveszíti őt
És fáj a fiának, mert ő nem tudhatja.

Y ahora quiero decir algo, aunque brevemente, a la communidad hispana, la que tenia tanto amor para mi mama—diciendole simplemente siempre ‘la Dona.’ Y todos supieron de quien estabamos hablando, sin tener que decir nada mas. Tan como a muchos otros, la Dona ayudo bastante la gente de esta comunidad, con que tenia una connection especial. Me llamo una colega anterior desde Santo Domingo para darnos nuestras condolencias, explicando cuanto ayudo esta mujer, la dona, una mujer de tanta fuerza, intelegencia y amor, y tambien cuanto ayudo a sus hijos y a su familia—diciendo como tantos otros que sentia de Corazon que la dona fue, en cualquier parte, tambien su mama a ella. Me recordo tambien, pero no es que necesitaba que me recuerden, de la broma que yo siempre hicia con mi mama, relajando su pronunciacion en espanol. Zan-a-jor-i-a. Me reganaron, por supuesto, por relajar a una mujer con tanta dignidad, y sobre todo que trataba con todo su fuerze a conquistar el idioma espanol. Otra Montana que queria subir. Pero ojala, y supongo que saben todos, como entendio la Dona, que eso fue todo de amor. 

Elnézést kell kérnem Sherridan atyától és az ittlévőktől, hogy talán egy kicsit hosszúra elhúzódott. Talán ez bele tartozik abba, hogy örökre szeretnék beszélni erről a csodálatos asszonyról, mint az énekelt dal másik felében: temetkező vezess lassan. De persze, amikor itt az ideje, akkor eljött az idő, és mi nem irányíthatjuk az órát vagy a naptár. Bocsássanak meg. És most, ami ezt a csodálatos asszonyt illeti, aki mindig a buli utolsó vendége akart lenni, ideje , hogy pihenni hagyjuk. Harcolt, a sors ellen, a betegség ellen, maga az idő ellen, egészen a végéig. Odahajoltam, és odasúgtam a fülébe, amint a halálos ágyán feküdt, bár nem voltam biztos benne, hogy hall engem, hogy rendben van minden, és hogy most már megpihenhet, és nem lesz fáradt többé. Két olyan dátum volt, ami megmagyarázhatná ezt a végső ellentmondást. Január 20-a volt az a nap, amikor az utolsó megbeszélt időpont volt az onkológusával, és az a nap óta volt az, hogy érezte, hogy lassan elmúlik az életből. És aznap éjjel Julia meg én egy matracon aludtunk a szobájában, és mellette voltunk amint viaskodott a legszörnyűbb hírekkel, aggódóan mondtam Juliának, „Nem eszik.” „Nem olvas,” válaszolt Julia. „Pat Welch számára ez egy még rosszabb jel.”

De most emlékszem, hogy Január 20 egyben az elnök-beavatás napja is volt, egy olyan nap, amit már nyolc hosszú éve várt. Tisztán emlékszem amint még 2004-ben sírt; mikor megkérdeztem, hogy miért vette annyira szívre, azt válaszolta „de most talán nem élek addig, hogy Busht lássam, amint eltűnik!” Szóval talán Január 20 fontosabb volt neki többféleképp is mint gondolnánk. A másik furcsa dátumos történetet csak tegnap fedeztem fel. CVS-be mentünk, ahova már annyiszor mentünk, hogy kiváltsuk a receptjeit, amik életben tartották, és sírás nélkül képtelen voltam parkolni. Felparkoltam egy rokkantak számára feltartott parkolóba és reflexszerűen elővettem az édesanyám rokkant-igazolványát.

Amikor rájöttem, hogy mit csinálok, elmosolyodtam, gondolván, hogy sem ő sem a törvény nem haragudna meg rám emiatt az utolsó vétek miatt. De amint ránéztem a hátsó ablakban lévő igazolványra, észrevettem a lejárati időt: 2009 Február 24 – pontosan az az éjszaka, amikor Brigham-be siettünk vele, és az utolsó útja volt a mi kis tragacsunkban. Döbbenetemben hátradőltem és elgondolkodtam. Most, végtére, itt az ideje, hogy nyugovóra helyezzünk ezt a szegény asszonyt. Szeretünk, és örökké, mindörökké élni fogsz velünk. „Az út emelkedjen fel, hogy üdvözöljön, a szelek mindig legyenek a hátadban, sugározzon a nap meleget az arcodra, az eső puhán essen földedre – és amíg újra látjuk egymást, Isten hordozzon a tenyerén.” Szeretlek Anya. Isten veled.

© 2003 Daniel Patrick Welch
Traslation by  Levi Molnar

^  Top  ^


Welch lebt und schreibt in Salem, Massachusetts, USA, mit seiner Frau, Julia Nambalirwa-Lugudde Zusammen sind sie verantwortlich für The Greenhouse School. Er ist Schriftsteller, Sänger, Linguist und Aktivist, erschien im Radio [interview hier]. und steht für weitere Interviews zur Verfügung. Die bisher erschienenen Artikel und Übersetzungen sind erhältlich unter danielpwelch.com. Einen Link auf Ihrer Homepage würden wir begrüßen.