Hát nem különleges nő?
Patricia Jennings-Welch: Egy csodás asszony, egy csodás
hagyaték
Dicsérő beszéd, amint az el volt készítve a Szent Tamár
Apostol Temploma, Peabody, Massachusetts számára, Március
5-én, 2009-ben
írta Daniel Patrick Welch
(3/09)
Patricia
Jennings-Welch. Hűha! Micsoda egy nő! Amikor legelőszőr
megtanultam a Sojourner Truth híres beszédét, csakis az anyámra
tudtam gondolni. “ Ott az az ember azt állítja, hogy a nőket
fel kell segíteni a kocsikra és átsegíteni árkokon és
mindenütt a legjobb helyet kell nekik adni! Engem senki se
segít kocsikra fel vagy át a pocsolyákon, és senki se ad
semmi “legjobb helyet”. S hát nemde nő vagyok? Nézz
csak rám! Nézd csak a karomat! Szántottam, ültettem és csűrökbe
gyűjtöttem és egy férfi se volt jobb nálam. És nemde
nő vagyok? Tudnék én annyit dolgozni és annyit enni
mint bármelyik férfi – már ha hozzájuttam – és a korbácsot
is tűrtem. És nemde nő vagyok? Tizenhárom
gyermeket szültem, és nagy részüket rabszolgának adtam
el, és amint az anyai szenvedéssel felkiáltottam, egyedül
Jézus hallott meg! S nemde nő vagyok?”
Mindent
amit tiszteletről és méltóságról tanultam, törekvésről,
és arról, hogy nem szabad engedni, hogy mások lelombozzanak,
mind ettől a csodálatosan komplex, erős és meghökkentően
elszánt asszonytól, akitől ma búcsúzunk. Ettől
az asszonytól, akitől megtanultam egyenlőként
tisztelni az erőt és az együttérzést – röviden az
az asszony, aki megtanított férfinek lenni.
Ettől az asszonytól aki annyi mindenkinek annyi
mindent tanított, és akinek a példájából megtanultam,
hogy semmi se megalázó – hogy az illemhely kitisztítása
ugyanolyan mint megtanulni írni és olvasni vagy idegen
nyelveket, meg hogy az élet kínlódások nélkül az egy érték
nélküli élet – valamint azt is, hogy csak önmagadért kínlódni,
mások felemelése nélkül ugyanannyira értéktelen, mint
amennyire erkölcsileg elítélendő.
Meg
voltam áldva azzal az igazán különleges kapcsolattal, amit
ezzel az asszonnyal folytattam: édesanyám, barátom, megbízottam,
mentorom. De annyira annyi életet megérintett már, és
annyira kedvteléssel töltötte el a gyerekekkel eltöltött
élete és az utazások San Antonioba és Austinba egészen a
legutolsó úszásig, miséig, labdajátékig, születésnapi
buliig és ünnepélyig amire el tudott menni, és ameddig
csak bírt ott maradni. És jóval a szűk családi körén
kívül, az emberek úgy érezték, hogy övéké egy darab
belőle. Lehetett ő mindez számomra, de Mima valamiféleképp
állami tulajdon volt. A sok kívánság közül egyik bizonyította
ezt a tulajdonságot – a mérhetetlen tudása, és tudás éhsége
és szomja, valamint az ő hihetetlen tanítói készsége.
Ez az egy tulajdonság amit legelőszőr Volker, német
barátom, osztott meg, az volt, hogy mindenkivel azt éreztette,
hogy az édesanyja: „Ő volt a legcsodásabb anya, amit
ember csak kívánhat. Mint tudod, nagyon szerettem, hogy úgy
viselkedett velem mintha én is egy lennék a gyerekei közül,
és pont ezért: mindenki szerette volna ezt az asszonyt –
anyaként, iskolaalapítóként – mint egy Mensch. Bár
nagyon szomorú hogy nincs már többé, inkább fog tovább
élni, mint sok életben lévő ember – az emlékeinkben.”
S
ezért hagytuk a virágos lepedőt üresen: azokat a
magokat jelképezi, amiket elültetett, a virágokat amik
kisarjadtak, minden embert akik élete és álmai el lettek
indítva, továbblökve, tuszkolva, gyümölcshozóvá téve,
megmentve vagy csak meggazdagítva azáltal, hogy ismerték
ezt az asszonyt.
Ezekben
a sorokban képtelen voltam nem megemlíteni a feleségem,
Julia-t, aki most társam a gyász mélységeiben, ugyanúgy,
ahogy társam minden másban. Évekig mellettem volt, segített
gondozni édesanyámat, aki, mint sokan tudjátok, nem örvendhetett
jó egészségnek. Attól kezdve, hogy segített édesanyámnak
megfürdeni és átöltözni a házasságunk napján, egészen
ennek a csodás asszonynak az életének utolsó pillanatáig,
Julia szerelme és támogatása részemre, édesanyám részére,
közös álmaink részére – mi a kínai horoszkóp három Sárkánya,
avagy a PD&J csapat, ahogy mondta ő a halálos ágyán,
az egymás iránt érzett szeretetünk kézzelfoghatónak és
nélkülözhetetlennek érződött
S
bár néha talán nagyon követelőző volt, emlékeznünk
kell arra is szeretetéből követelte tőlünk a
lehető legjobbat. Egy versszak az előbb énekelt énekből
különlegesen idevágó – Ott születtem lenn a völgyben/hol
a nap nem sütött már/De felmászok a hegyekbe/s enyém lesz
a magasság!
És
persze mindenkitől ezt követelte – akár ismerte, akár
nem. Ez a lehető legjobb tulajdonsága egy tanítónak...
s talán egy anyának is. És néha elég paradox módon azzal
volt a legkeményebb akik azt mondták, hogy nem képesek rá
– és főleg azokkal akiknek mások mondták, hogy nem képesek
rá. Tudják, annak a rejtélyes embernek ami Pat Welch volt,
aki mindig a holdra lőtt (mert néha el is találta),
volt egy nagyon pragmatikus oldala is: nem azt mondta, hogy az
önsajnálat erkölcstelen – csak túlzottan az útjába állt.
Az elmúlt hetekben hány meg hány ember jött el hozzánk történetekkel,
mint az anya aki azt mondta nekem s Juliának „amikor a
fiamat el akartam vinni iskolába azt mondtam anyudnak 'De
nincs ahogy felvegyem őt' s erre ő 'Csak vidd iskolába;
majd rájövünk, hogy hogy fog összejönni.'” Enyém lesz
a magasság! De soha többé úgy hogy a körülötted lévőket
ne támogasd.
Az
egyik unokatestvérem rengeteg ihletet kapott Pat Nénikétől.
Volt neki egy lenyűgöző optimizmusa és nem
volt semmi se annyira nehéz, hogy ne tudja egy kis gondolkodás
után megoldani. És talán képes volt meggyőzni az
embereket arról, hogy hogy olyan dolgokat tegyenek meg amit
amúgy meg se próbáltak. Sőt, ez az elismertség, hogy
saját akaratából minden akadályt átvészelt és legyőzött
egy érdekes kettősséghez vezetett a távozásával
kapcsolatban. Véletlenségből rossz dátumot írtam
amikor a gyászjelentő piszkozatát elküldtem. A javítást
egyszerűen „elgépelés” cím alatt küldtem el. Az
unokatestvére azonnal írt nekem ahol azt mondta, hogy reméli,
hogy az egész csak nagy elgépelés. „Pastsy azt mondta
hogy mindez csak elgépelés volt és hogy nem megy sehova!”
Egy
pár héttel halála előtt hozzám fordult és azt mondta:
„ édesem, azt szeretném ha kómába tennél engem. S majd
öt-tíz év múlva felébresztenének, amikor mindenre ami gyötör
engem már gyógyírt találtak.” Egy másik barátunk azt kérdezte,
hogy ellépik az üzletbe, és hogy hozzon-e neki valamit. „Nem
kell, hacsak nem hozol nekem új tüdőt” mondta
vigyorogva, és azok a kék szemei is csillogtak, ami arra
engedett következtetni, hogy biztos viccel...persze, viccel...ugye?
Igazából sose lehetett tudni
Volt
egy kedvenc verse az édesapjától, az én nagyapámtól,
amit neki írt. Együtt olvastuk fel az utolsó heteiben, és
úgy tűnt, hogy megnyugtatja.
Patsy
Ma,
kicsiny gyerekem, fehérbe öltöztél
Mert Isten lelkét magadon mutatod
Hogy
ővele minden jó felé menjél
Az ösvényen melyet Krisztus taposott
Elméd tiszta, lépésed erős vagyon
Álmaid teljessége kellemes remény
S hogy lépéseidhez erőt adjon
Az élet útján és hogy bírjad terhét.
Egy
igaz katona Isten nyájában
A harcod most már egy a léttel
És besoroznak a mennyországban
Ha a Föld küzdelmén túl mentél.
Egy
másik verset is írt, kétségtelenül magára és az édesanyjára
gondolva. Mostanában gyakran gondoltam rá úgy, mint az édesanyámmal
való kapcsolat leírására. Amikor az egyik utolsó utunkon
voltunk, és erőlködött, hogy minden új dolgot lásson:
az Y-t, az újjáépített Danversport-ot és végül a temetőt,
így utólag azt hiszem arra akalt utalni, hogy tudja.
Hit
Egy
cinikus megvetné őt, amint keresztjével térdel
És az ujjakat, amik fogják a rózsafüzért
De már belefáradt az élet ösztökélő útjaiba
És csak annyit tud, hogy elérte az öregség.
Belefáradt
az életbe és fél a haláltól
És az ő reménye a rózsafüzér kezeiben
Hogy valami van még az élet végső leheletén túl
Ami számunkra láthatatlan és .érthetetlen.
És
a cinikus megvetné őt amint megcsókolja a keresztet
És térdepel a fejét a föld felé hajtva
Megbékült Istenével, amíg fia elveszíti őt
És fáj a fiának, mert ő nem tudhatja.
Y
ahora quiero decir algo, aunque brevemente, a la communidad
hispana, la que tenia tanto amor para mi mama—diciendole
simplemente siempre ‘la Dona.’ Y todos supieron de quien
estabamos hablando, sin tener que decir nada mas. Tan como a
muchos otros, la Dona ayudo bastante la gente de esta
comunidad, con que tenia una connection especial. Me llamo una
colega anterior desde Santo Domingo para darnos nuestras
condolencias, explicando cuanto ayudo esta mujer, la dona, una
mujer de tanta fuerza, intelegencia y amor, y tambien cuanto
ayudo a sus hijos y a su familia—diciendo como tantos otros
que sentia de Corazon que la dona fue, en cualquier parte,
tambien su mama a ella. Me recordo tambien, pero no es que
necesitaba que me recuerden, de la broma que yo siempre hicia
con mi mama, relajando su pronunciacion en espanol.
Zan-a-jor-i-a. Me reganaron, por supuesto, por relajar a una
mujer con tanta dignidad, y sobre todo que trataba con todo su
fuerze a conquistar el idioma espanol. Otra Montana que queria
subir. Pero ojala, y supongo que saben todos, como entendio la
Dona, que eso fue todo de amor.
Elnézést
kell kérnem Sherridan atyától és az ittlévőktől,
hogy talán egy kicsit hosszúra elhúzódott. Talán ez bele
tartozik abba, hogy örökre szeretnék beszélni erről a
csodálatos asszonyról, mint az énekelt dal másik felében:
temetkező vezess lassan. De persze, amikor itt az ideje,
akkor eljött az idő, és mi nem irányíthatjuk az órát
vagy a naptár. Bocsássanak meg. És most, ami ezt a csodálatos
asszonyt illeti, aki mindig a buli utolsó vendége akart
lenni, ideje , hogy pihenni hagyjuk. Harcolt, a sors ellen, a
betegség ellen, maga az idő ellen, egészen a végéig.
Odahajoltam, és odasúgtam a fülébe, amint a halálos ágyán
feküdt, bár nem voltam biztos benne, hogy hall engem, hogy
rendben van minden, és hogy most már megpihenhet, és nem
lesz fáradt többé. Két olyan dátum volt, ami megmagyarázhatná
ezt a végső ellentmondást. Január 20-a volt az a nap,
amikor az utolsó megbeszélt időpont volt az onkológusával,
és az a nap óta volt az, hogy érezte, hogy lassan elmúlik
az életből. És aznap éjjel Julia meg én egy matracon
aludtunk a szobájában, és mellette voltunk amint viaskodott
a legszörnyűbb hírekkel, aggódóan mondtam Juliának,
„Nem eszik.” „Nem olvas,” válaszolt Julia. „Pat
Welch számára ez egy még rosszabb jel.”
De
most emlékszem, hogy Január 20 egyben az elnök-beavatás
napja is volt, egy olyan nap, amit már nyolc hosszú éve várt.
Tisztán emlékszem amint még 2004-ben sírt; mikor megkérdeztem,
hogy miért vette annyira szívre, azt válaszolta „de most
talán nem élek addig, hogy Busht lássam, amint eltűnik!”
Szóval talán Január 20 fontosabb volt neki többféleképp
is mint gondolnánk. A másik furcsa dátumos történetet
csak tegnap fedeztem fel. CVS-be mentünk, ahova már
annyiszor mentünk, hogy kiváltsuk a receptjeit, amik életben
tartották, és sírás nélkül képtelen voltam parkolni.
Felparkoltam egy rokkantak számára feltartott parkolóba és
reflexszerűen elővettem az édesanyám
rokkant-igazolványát.
Amikor
rájöttem, hogy mit csinálok, elmosolyodtam, gondolván,
hogy sem ő sem a törvény nem haragudna meg rám emiatt
az utolsó vétek miatt. De amint ránéztem a hátsó
ablakban lévő igazolványra, észrevettem a lejárati időt:
2009 Február 24 – pontosan az az éjszaka, amikor
Brigham-be siettünk vele, és az utolsó útja volt a mi kis
tragacsunkban. Döbbenetemben hátradőltem és
elgondolkodtam. Most, végtére, itt az ideje, hogy nyugovóra
helyezzünk ezt a szegény asszonyt. Szeretünk, és örökké,
mindörökké élni fogsz velünk. „Az út emelkedjen fel,
hogy üdvözöljön, a szelek mindig legyenek a hátadban, sugározzon
a nap meleget az arcodra, az eső puhán essen földedre
– és amíg újra látjuk egymást, Isten hordozzon a tenyerén.”
Szeretlek Anya. Isten veled.
© 2003 Daniel Patrick Welch
Traslation by Levi Molnar
^ Top ^
Welch lebt und schreibt in Salem, Massachusetts, USA, mit seiner Frau, Julia Nambalirwa-Lugudde Zusammen sind sie verantwortlich für
The Greenhouse
School. Er ist Schriftsteller, Sänger, Linguist und
Aktivist, erschien im Radio [interview
hier]. und steht für weitere Interviews zur Verfügung. Die bisher erschienenen Artikel und Übersetzungen sind erhältlich unter
danielpwelch.com. Einen Link auf Ihrer Homepage würden wir
begrüßen.
|